Napjaink rohanó és fejlődésorientált világnézetébe a múltban ragadt gondolkodásmód egyértelműen nem fér bele, így követői, vagyis őszintébben fogalmazva elszenvedői, könnyen abban a helyzetben találhatják magukat, hogy rágódásaik közepette az élet elvágtat mellettük, ezzel mind újabb bánni való elemeket hagyva maga után.
Egy kicsit személyesebb vizekre evezve jegyezném meg, hogy az elmúlt több mint egy hónapban - azaz, az utolsó bejegyzés óta - több témakör is megfordult már új téma gyanánt, melyekből egyesek el is kezdődtek, azonban az érdektelenség, és motiváció hiányának köszönhetően hamar félbe is szakadtak. Mikor ennek az okait boncolgattam, került képbe az aktuális kérdés, amely sokunk életében foglal fájdalmasan vezető szerepet, bénít meg naponta, és akadályozza azt, hogy jelen pillanatira koncentráljunk.
De vajon miért alakul ez ki egyeseknél ennyire intenzíven, miközben mások vállrándítással fogadják el régi énjük téves ténykedéseit? Hogyan lehet, hogy egyes hibáink, rossz időszakaink, döntéseink még évek, vagy akár évtizedek után is gyomorgörcs kíséretében köszönnek vissza, ellehetetlenítve a jelen élvezetét?
A pszichológia jelenlegi álláspontja szerint személyiségünk fejlődésbeli rendellenességeiben, lelkünk mélyén meghúzódó töréseinkben a gondviselőink által elszenvedett traumák, bántalmazások állnak, melyek lehetnek kis mértékűek vagy súlyosabbak, de minden esetben hatást gyakorolnak ránk. Az, hogy milyen erősen hatnak, személyiségjegyeink, örökölt tulajdonságaink, érzelmi és értelmi intelligenciánk, érzékenységünk és megszámlálhatatlan egyéb génjeinkben hordozott jellemzőink határozzák meg, így lehetséges az, hogy egyesek sokkal nagyobb traumákat képesek rövid idő alatt egészségesen feldolgozni, míg másoknak éveken át tart túljutni jóval kisebb volumenű sérüléseken.
Kicsit elmélyedve a gondviselői bántalmazások okozta sebeken - melyről a későbbiekben tervezek egy hosszabb kifejtést - a szülők, mivel saját maguk is voltak gyerekek, saját elődökkel, és saját problémákkal, ugyanolyan sebeket hordoznak, melyek nagy része ugyancsak a folytonos rohanás és elvárások közti küzdelem közepette az esetek nagy részében nincsen feloldva. Ezekből adódóan nem képesek minden helyzetben racionális és következetes megoldásokat eszközölni, megfelelő döntéseket hozni, és gyermekeik érdekében elvonatkoztatni saját sérelmeiktől, fájdalmaiktól. Ez egy olyan természetes folyamat ami a legtöbb ember számára ismert, mégis kiküszöbölhetetlen tényező, egy ördögi kör, melynek hatására nemzedékeken át nyomorítjuk meg utódainkat, és rosszabb esetben nem csak őket, de a környezetünkben élőket is.
A bántalmazás nagyon széles spektrumban kiterjedhet, szélsőséges esetekben lehet akár szexuális zaklatás, vagy testi fenyítés, de ugyanúgy ide sorolandó a lelki terrorizálás, a gyermek szabad akaratának, véleményének semmibevétele, lekezelő bánásmód, túlzott féltésből adódó rátelepedés, lekicsinyítés, stb, illetve hatalmas károkat tudnak okozni a szülők közti viták, feszültségek, a válás traumája. Lindsay C. Gibson ezt a fajta viselkedést a szülők érzelmi éretlenségének tulajdonítja "Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei" című kötetében, amely a már említett saját korábbi sérüléseiből eredeztethetőek. Kifejtett elmélete szerint a gyermek aki ilyen jellegű problémákat tapasztal, személyiségi jegyeiből adódóan kétféleképpen tudja kezelni ezt: internalizáló vagy externalizáló magatartással. Ezen két megküzdési stratégia elegyedhet is egymással, sőt tapasztalhatóak váltakozó periódusok is, környezeti vagy lelki behatások következtében.
Internalizálók: Ahogy a nevében is benne, van a problémákat inkább magukban keresik, legtöbbször felülvizsgálják viselkedésüket, hibáikból próbálnak tanulni. Kutatják az okokat, általában érzékeny beállítottságúak, igyekeznek a fejlődés felé haladni, problémáikat önállóan megoldani. Hisznek benne, hogy jobbá tehetik a világot, ha magukban változást eszközölnek, de közben rettegnek a csalódástól, és attól, hogy lelepleződnek mint csak szerepüket játszó mártírok. Tudatosan többet tesznek meg másokért, de belül mélyen nem értik miért kapnak cserébe sokkal kevesebbet önfeláldozásukért cserébe. Hajlamosak önkéntes elnyomásban maradni, alávetni akaratukat másoknak, saját magukat hibáztatják minden negatív történésért.
Externalizálók: Az előbbiekkel ellentétben a gondok forrását másban keresik, személyiségük általában impulzív, minden apróságot túlreagálnak, és sokszor gondolkodás nélkül cselekednek a szorongásuktól való mielőbbi szabadulás reményében. Saját hibáikból ritkán tanulnak, mivel meggyőződésük, hogy mással, a világgal van baj, ők a körülmények áldozatai, és csak azok megváltozása esetén jöhetnek helyre a dolgok. Nem hajlanak az önreflexió felé, boldogságukat másoktól teszik függővé, azt gondolják, hogy ha végre megkapnák tőlük azt amit elvárnak, az összes problémájuk megoldódna. Hirtelenségük és szélsőséges viselkedésük esetenként valóban olyan végeredményt hoz létre melyet környezetük kénytelen helyrehozni, amit el is várnak, mivel úgy gondolják, hogy a szerencsésebb sorsúaknak kötelessége a hozzájuk hasonló hátrányos helyzetűek megsegítése. Igazságtalannak vélik a különböző felosztásokat, mely irigységben és utálatban nyilvánul meg és abban a tévképzetben, hogy nekik jár a kárpótlás. Önbizalmuk vagy kórosan alacsony, vagy túlzott mértékű, minden megoldást a külvilágtól várnak, aminek köszönhetően könnyen kerülnek függőségbe, legyen szó akár tudatmódosító szerekről, vagy kapcsolatokról.
Habár mindkét feldolgozási módszer képes súlyos következményeket eredményezni, mégis az externalizáló magatartás az ami szembetűnőbb és mélyebb hibákban nyilvánul meg. Az internalizálók esetén a legveszélyesebb az a végpont, mikor eljutnak az elfojtás okozta összeroppanáshoz, amiből a külvilág mit sem sejt a magukban való eltemetkezésnek köszönhetően.
Utóbbi esetén a környezet tökéletesen tudatában van annak, hogy valami nincs rendjén, azonban korai szakaszban legtöbbször csak kamaszkori kilengésnek tekintik, és további büntetéssel, határokkal próbálják szabályozni. Ez csak tovább ront a helyzeten, magatartásukért csak elutasítást és megvetést tapasztalnak, és mikor eljutnak arra a pontra, hogy mégis inkább segítséget kérnek önpusztítás helyett, addigra már legtöbben elfordulnak tőlük. Szélsőséges viselkedésükkel saját figyelmüket próbálják elvonni valódi problémáikról, és belső szorongásaikról de ezzel csak bővítik a rossz érzések körét.
Ezen magatartásforma az, amely a leginkább képessé tesz minket arra, hogy rossz döntéseket hozzunk, hibát hibára halmozzunk. Ezek akkor tudnak a legfájóbbak és saját magunknak is megbocsáthatatlanok lenni, mikor saját valódi lényünktől távolinak érezzük őket, ehhez viszont egy olyan körülmény szükségeltetik, ami kibillent minket az alapállapotból, és tévútra vezet minket. Az externalizáló magatartásnak korántsem kell ennyire erőteljesen megjelennie, de már bizonyos aspektusai is kiválthatnak olyan viselkedést vagy meghozott döntést, amit későbbiek során érthetetlennek tartunk és megbánással gondolunk vissza rá.
Fontos megjegyezni, hogy mint minden a viselkedéstannal kapcsolatos kutatás és vizsgálódás, ez sem papírformaként jelenik meg minden résztvevőjében, mivel már a legtöbb iskola bebizonyította, hogy az emberi személyiség olyan szinten komplex, hogy lehetetlen általánosító kijelentésekkel jellemezni, ez is különféle változatokban jelenhet meg a körülmények függvényében. Internalizálóként is ugyanúgy képesek vagyunk hibát elkövetni, a hangsúly itt legfőképp arra helyeződik, hogy mekkora annak a mértéke, mennyire áll távol egy feltételezett sérülések és szorongásoktól mentes elképzelt énünk által meghozott döntéshez képest.
Természetesen ahhoz, hogy valaki eljusson arra a pontra, hogy ily módon bírálja múltbéli ténykedéseit, szükségeltetik egy későbbi önreflektív felülvizsgálat, mely során tudatosul a helytelen magatartás. Akik nem tudnak kilépni a gyakorlat alkalmazásából, csak a sötétben tapogatóznak, hogy vajon miért érzik magukat kellemetlenül a múlt említése pillanatában.
Azonban ezen tudatosulás pillanata az, ami egy hatalmas lépés a jó irány felé, viszont megannyi negatív és szörnyű érzést, emléket zúdít a nyakunkba, amiket a bizonyos időszakaink alatt a szőnyeg alá söpörtünk, és fájdalmas mivoltuk miatt nem kívántunk róluk tudomást szerezni.
Maga az, hogy belátjuk hibáinkat egy jó út egy helyesebb viselkedésforma kialakításának irányába, a gond viszont legtöbbször az, ha itt megreked a folyamat, és a gyógyulás helyett megmaradunk abban a fázisban, ahol csak megrökönyödések közepette gondolunk vissza régi önmagunkra újra és újra átélve azokat az érzelmeket amelyeket akkor próbáltunk minél messzebb tudni magunktól.
Az ilyen jellegű revelációknál, egyes személyiségtípusok esetén fennáll annak a veszélye, hogy belevisznek egy rendkívül bizonytalan állapotba, amely során múltunk eseményeinek hatására rettegünk az összes jövőbeli döntéshelyzettől. Hiszen mi van ha ismét rossz úton járunk, mi van, ha ez is csak egy menekülőútvonal a további kellemetlen érzések elől?
A múltban elkövetett hibáink vészharangként konganak minden egyes nap, amelyet tovább fokoz szelektív emlékezetünk, mely hajlamos csak az éppen a szituációban kellő emlékeket feltárni előttünk, elhalványítva azokat a részleteket amik szintén mérvadóak lehetnének egy-egy esemény megítéléséhez.
Ilyenkor a legnagyobb veszély a jelen reális értékelését és megélését fenyegeti, mivel időnk nagy részét azzal töltjük, hogy vagy régi döntéseinken rágódunk, vagy a jövőbeliken aggódunk, közben elvesztegetve rengeteg értékes pillanatot.
Ezen kívül megérkezik a képbe a "mi lett volna ha.." gondolata, ami kifejezetten destruktív, főleg ebben a kialakult helyzetben. Ezzel szoros összefüggésben van az utólagos bölcsesség fogalma, mely lényegében azon alapszik, hogy a bizonyos esemény megtörténte után, agyunk azt a tévképzetet próbálja elhitetni velünk, hogy tudhattuk volna, hogy ez fog történni. Erőteljes folyamat, ami képes akár magukon az emlékeken is torzítani. Sokszor hallottuk már azt a kijelentést, miszerint "annyira tudtam, hogy ez fog történni", illetve "tudtam, hogy ez lesz", "éreztem, hogy ez lesz". Ezek mind csak apró sejtések, megannyi más hasonló végkifejlet elképzelése közül, de agyunk hajlamos arra, hogy a további variációkat elfelejti, és csak azt őrzi meg, ami valójában meg is történt. Ugyanez játszódik le akkor mikor szerencsejáték esetén nézzük a számokat és keserű szájízzel gondolunk arra, hogy a 11-est kellett volna rakni, hiszen tudtuk, hogy az fog nyerni, illetve ha jósnak érezzük magunkat, mert valami úgy következett be, ahogy az egyik variáció szerint elképzeltük, hogy be fog.
De be kell látnunk, hogy ezek mind csak elménk apró csalásai, és a "mi lett volna ha" esetén is nagyon óvatosan kell bánni velük, hiszen abban a szituációban ahol azt a bizonyos döntést meghoztuk, egyáltalán nem voltunk tudatában azoknak az információknak mint utána. Illetve énünk sem volt azonos a mostanival, aki szintén a szelektív és gyorsan felejtő agyának köszönhetően, már nem képes beleérezni magát, azokkal a körülményekkel ami akkor zajlott körülötte és benne. Azonban ezen ismeret hiányában sokan beleesünk abba a hibába, hogy belegondolunk, és beleéljük magunkat azokba az elképzelt helyzetekbe, amik a különböző forgatókönyvek esetén létrejöhettek volna. Ez azért rendkívül káros, mert ilyenkor valóban a múltban élünk, és a jelentől veszünk el hasznos pillanatokat, amelyeket más folyamatokra fordíthatnánk.
Például olyanokra, amikre szintén megbánással gondolunk vissza, mint például "miért hagytam abba a zenetanulást?", "miért nem szántam több időt a kutyámra?"
Mi lehet a megoldás?
Egyértelműen az egyik legfontosabb a múlt feldolgozása. Elfelejteni soha nem leszünk képesek, de konstruktív hozzáállással javunkra tudjuk formálni azokat a tapasztalatokat, amelyeket megtanultunk belőle. A gyászolni való elemeket meg kell gyászolni, azokat az érzéseket amelyeket eddig eltoltunk magunktól megélni, majd továbblépni rajtuk. A fájdalmakat nem lehet sehogy sem kikerülni, hiába próbálkozunk külső elemek bevonásával, ezek csak pillanatokra képesek elodázni őket. Sokan veszik igénybe a tudatmódosító szerek ilyen jellegű hatásait, de sem az alkohol sem különféle gyógyszerek vagy drogok nem oldják meg a problémáinkat, így ezekre határozottan kell nemet mondanunk, legfőképp azon alkalmakkor, mikor a legerősebben köszön vissza a múlt kínzó emléke. Mint minden fejlődés, ez is erőfeszítéssel és rengeteg kellemetlenséggel jár, de ha túllendülünk a kezdeteken és elhatározva magunkat a visszatekintést csak építkezésre, nem sajnálkozásra hasznosítjuk, egy idő után képesek leszünk túllendülni rajta, és a fájdalmak egyre gyengülnek. Nem rövid és nem is egyszerű folyamat, persze nagy mértékben függ az esemény mértékétől és horderejétől, de semmiképp nem lehetetlen küldetés
A visszaemlékezés sok esetben hozhat magával önmagunk felé irányuló utálatot. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy ne mélyedjünk el az önsanyargatásban, és legfőképp ne bántalmazzuk magukat, sem gondolati síkon, sem súlyosabb esetben fizikálisan. A szavaknak rendkívüli ereje van, és az esetlegesen berögzült helytelen szülői bánásmód önmagunk irányába is megmaradhat, de ezt a lehető legrövidebb módon el kell kerülni. A "hülye vagyok", "mekkora egy balfasz voltam/vagyok" jellegű megjegyzések semmilyen módon nem járulnak hozzá a javuláshoz, sőt negatív sugárzásukkal csak lassítják a folyamatot. Ha tisztában vagyunk nem megfelelő tetteink tényével, és azon igyekszünk, hogy lehetőség szerint megpróbáljuk őket jóvá tenni, vagy ha ez nem lehetséges, a hozzá hasonló viselkedésmódot a jövőben mindenképp el kívánjuk kerülni, már rengeteget tettünk a javulás felé, semmi szüksége a ledegradáló minősítésnek.
Ez egyébként nem csak ebben az esetben, hanem egyéb más pszichológiai rendellenességek esetén is nagyon fontos elem, ezért mindenképp megfontolandó, ha valaki túl gyakran él ilyen kifejezésekkel önmaga irányába.
Bocsánatkérés. Amennyiben mást bántottunk meg, a legtisztább, ha elé állunk, és belátva hibáinkat bocsánatot kérünk tőle. Sajnos a valóságban nem mindig ilyen egyszerű mint így leírva, az élet hozhat olyan körülményeket, amelyek ellehetetlenítik ezt a fajta megoldást. Azonban a mások neheztelése miatti megbánás képes nagyon erős irányokat venni, mivel az ember társas lény, aki valamilyen módon minden élethelyzetben függ a kapcsolataitól. Főleg abban az esetben, ha az illető fontos személy volt számunkra, tetteink mázsás súlyként tudnak ránk nehezedni, várva a feloldás pillanatát, de vannak módszerek amelyek akkor is használhatóak, amikor nincs lehetőség, vagy hajlandóság a megbocsátásra.
Egyes nézőpontok szerint nem is szükséges maga a bocsánat megszerzése, maga a folyamat, esetlegesen egy levél megírása, vagy mondanivalónk megfogalmazása is már képes akkora terheket levenni a vállunkról, hogy utána sokkal jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Sokszor javasolt az elhunyt rokonainknak, ismerőseinknek ilyen jellegű levelet írni, ha nem adatott meg, hogy még életük során elmondhassuk nekik mit érzünk tettünkkel kapcsolatban. Ugyanide sorolnám az olyan különleges helyzeteket, amikor még él a sértett fél, de valamilyen körülmény úgy hozza, hogy nem lenne helyénvaló egy ilyen jellegű megkeresés irányába. Azt mindenképp fontos szem előtt tartani, hogy saját lelki kielégülésünk érdekében, ne hozzunk másokat olyan helyzetbe, ami számukra kellemetlen, vagy hátrányos lehetne. Az ő esetükben is az előző megoldás az ami helyes lehet, senkire nem szükséges, hogy esetlegesen feltépve a régi sebeket ráerőszakoljuk bocsánatkérésünket, és azt sem várhatjuk el, hogy minden esetben megkapjuk a megbocsátást. Vannak olyan helyzetek amikben tudatosítani kell magunkban, hogy attól még mert lennénk még, és épp ebben a fázisunkban vagyunk, ha engednének sem érdemes erőltetni ezt a folyamatot, csak hagyni, hogy így érjen véget, ahogy történt.
Ami a másik legfontosabb, és egyben a legnehezebb feladat is, a saját magunknak való megbocsátás, addig amíg ez nem történt meg feldolgozni sem kifejezetten vagyunk képesek a múltat. Bármennyire távol áll jelenlegi személyiségünktől, meg kell értenünk, hogy akkor ott abban a helyzetben valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttünk. Mivel életünk végéig együtt kell élnünk önmagunkkal, elkerülhetetlen a belső harmóniánk megteremtéséhez, amihez segítség, ha feltérképezzük az akkori körülményeket, és nem úgy gondolunk énünkre, mint egy elvetemült gonosztevőre, aki szándékosan akart ártani másoknak, vagy saját magának. Ezt előrelendítheti, ha felderítjük, vajon milyen hatások játszottak szerepet, mint például amik az externalizáló magatartás kialakulását eredményezték, de lényeges, hogy nem bűnbakot keresünk, csak azokat az elemeket, amelyek a rossz irányba tereltek minket.
Egyéb hasznos tippeket a Mindennapi pszichológia alábbi cikkében lehet találni.
Linkek, cikkek, érdekességek forrás:
- Forrás: Lindsay C. Gibson: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei
- Forrás: https://mindsetpszichologia.hu/2017/08/09/mi-lett-volna-ha-a-mult-jelen-es-jovo-megelese__/
- Az externalizálásról: https://mindsetpszichologia.hu/2019/01/09/amikor-a-belso-feszultseg-a-kulvilagra-vetul-a-gyermekkori-externalizacio/
- Érdekes cikk az idősperpektíváról: https://mindsetpszichologia.hu/2017/07/12/idoperspektiva-mult-jelen-vagy-jovoorientalt-vagy/
- Ajánlott olvasmány: Marcus Aurelius: Rossz érzések ellenszere
