A földön fekve bámulta a repedező festéket, amihez csak egyetlen gyengéd érintés szükséges, hogy lehulljon, porszemekké, apró darabkákká válva, szürkére vakolt és idegen felületet hagyva maga után. Vállába, lapockájába derekába fúródott a padló hideg és kemény nyomása, egyre erősödve, már-már lüktetve jelezvén, hogy ezer kényelmesebb hely létezik a világon a mostaninál. Kezét kinyújtva elképzelte a festék megbontását, a szükségtelen de kellő mozdulatot, ami megmagyarázhatatlan lelki felüdülést hoz, mely értelmetlenségében éppen annyira nélkülözhetetlen, mint annyira kimondhatatlanul felesleges. Felesleges? Befogadta, körberágta, átjárta a szó a teljes elmehálózatot, keserű melegséget, valamilyen ismerős, családias hangulatot hozva magával, ami körülírja a létezés minden egyes momentumát, az összes eddigi és elkövetkező napot, gondolatot, érzést, vágyat és elképzelést. Kinyújtott kezével lefagyva merült el a gondolathullámban, beszippantva, egyre a belsejébe fúródva örvényként forgolódva lefele, egyre mélyebbre. Kiejtett mondatok, ezerszer ismétlődő szófordulatok, elvárt gesztusok, végtelenszer újratárgyalt témák olykor ugyanazokkal a sémákkal magyarázva, problémák vég nélkül tárgyalva, megoldásként elfogadott kifejlettel, mely persze soha nem hoz teljes megnyugvást, csak pillanatokra hoz enyhülést. Egy kellemes érzést a a gyomor és mellkastájt mely azt mutatja, hogy, ezt a csatát sikerült megnyerni, lehet tovább a következő akadály felé haladni, a lépcső felé, ami felvezet az egekig, a haladás, a fejlődés elengedhetetlen és kényszeres útja felé. Hiszen mi értelme a létnek, ha nincs tovább, előre, a mindenség mozgatórugója pulzáló feszültségbombaként duruzsol a fülbe követel, hajszol, kér folytonosan újat és jobbat várva. Megtett utakat, sikeres üzleteket, jól elvégzett munkákat, humánus gesztusokat, vagy épp embertelen tetteket, melyeket ok-okozatokkal magyarázva sikerül letuszkolni a torkon, hitegetve szükségességét és elengedhetetlen mivoltát. A lépések végtére ugyanabba az irányba vezetnek robotikus mozgásként, az elkerülhetetlenbe, ami nevetségesen jelentéktelenné teszi az összes erőfeszítést, próbálkozást, változtatást. Olyan cselekvéshalmazzá, amely az évekkel folyamatosan halványul majd eltűnik, amelyre senki nem emlékszik már mert túlságosan el vannak foglalva saját lépéseikkel, saját próbálkozásaikkal, röhejes és körülírhatatlanul felesleges létezésükkel.
A merev révetegségtől kiszáradt szemébe hatoló égető érzés rántja vissza a valóságba, a kézfejébe ezer kis tűként szurkálódó zsibbadtság, és a külvilág zaja lassan kúsznak vissza, magukkal hozva újra az üres kötelesség hívogató hangját.
A repedés ugyanott marad, becsukja a szemét, kirázza a kezét, majd feltápászkodik és halad tovább a kijelölt úton, lépked a lépcsőkön, csendben és kötelességtudóan, akadályokat  leküzdve, a folytonos és létfontosságú fejlődés irányába.