Az egyik legnagyobb társadalmi probléma napjainkban a rettenetesen eltolódott prioritási mércénk. A lehető legszínesebb és kreatívabb példákon keresztül tudjuk bemutatni azt, hogy mennyire a “rossz” és felesleges dolgokat tartjuk fontosnak, és emeljük a valóban lényeges témák fölé.

A külsőségek, a gyönyörűségre és tökéletességre való törekvés időnként annyira elhomályosítja tudatunkat, hogy legnagyobb erőforrásainkat áldozzuk be a tökéletes megjelenés oltárán. Aztán a 12 lépéses skincare rutin után magunkkal elégedetten fekszünk be az évek óta boldogtalanságban vergődő párkapcsolatunk mellé, saját vagy párunk esetleges szeretőjén morfondírozva, értetlenkedve, hogy vajon hogyan fajulhatott idáig a dolog.

Telezsúfoljuk a naptárunkat kötelező programokkal, sikamikáljuk a házat, konstans vásárolunk és kidobunk, majd jóízűen távozunk a veszekedéssel teli családi vacsoráról, ahol, ha mást nem, legalább sikerült levezetni a főnökeink által felgyülemlett frusztrációt.

Tologatjuk a fájlokat a kötelező, de semmi intellektuális kielégülést nem nyújtó és végképp nem hasznos munkánk közepette, majd stikában pörgetjük az social médiát, ahol a precizitással megtervezett reklámokból inspirálódunk a következő megvásárlandó termékekről vagy szolgáltatásokról.

Neveljük a gyermekeinket, ugyanazokat, vagy éppen upgrade-elt a hibákat végig zongorázva, amiért szüleinket habzó szájjal hibáztatjuk. Nincs elég időnk, üvöltözünk, tajtékzunk, majd veszünk még egy játékot vagy nyalókát, hogy saját lelkiismeretfurdalásunkat kompenzáljuk.

Panaszkodunk a rettenetes állapotokról, a drágaságról, visszasírjuk a régi szép időket amikor gyerekek voltunk és a világból semmit sem felfogva azt gondoltuk, hogy az élet mily egyszerű, de egy pillanatra nem állunk meg, hogy magunkba nézzünk, vagy tetteinket és döntéseinket átértékeljük.

A hőn áhított tökéletesség árad a profitorientált cégekből, a széthypolt "celebekből", a megfelelő politikai körökben forgókból, vagy azokból, akik éppen “jókor voltak a jó helyen”. Utáljuk őket, de amint egy fél garassal több üti a markunkat majmolunk és rohanunk bevásárolni a presztízs termékekből, hogy egy picit is hasonlíthassunk idoljainkra, akik mindezt a farzsebükből előrántva finanszírozzák.

A kiválóan kivitelezett termékek mögött, gyönyörű marketinganyag, KPI, belefektetett több száz munkaóra fekszik, professzionalizmustól túlcsorduló szakemberektől, akik élik a kapitalista álmot, és csak akkor találkoznak a valósággal, ha csóró családtagjukat kell muszájból meglátogatni az elfekvőben. 

A profit áll mindenek felett, az állítólagosan népet képviselők, tessék-lássék módon, unottan, mint kötelező rossz, dobják az alamizsnát a valódi emberi értékeket képviselő szektorokra, közben vérben forgó szemekkel lesik, hogy tudnak maguknak is lecsippenteni egy-egy kis, majd egyre nagyobb darabkákat, hogy még több jusson az elengedhetetlen és határt nem ismerő rongyrázáshoz.

A tapintatot, empátiát, türelmet ellepte az irigység, a kapzsiság és a folyamatos vég nélküli versengés mindenkivel szemben, aki él és mozog, legyen az akár a saját vérünk, vagy barátunk. Mások szenvedése vagy problémái nem együttérzést vált ki, hanem késztetést, hogy saját nyomorunkkal felé licitáljunk. Ha mással történik rossz dolog, az soha nem olyan mérvadó, mint a sajátunk, és egy percig nem érezzük, hogy bármilyen módon segítenünk kellene.

Ellenben az önérzetesség sosem látott mértékeket ölt. Képtelenek vagyunk belátni, hogy a belülről őrlő frusztrációinkra és kiüresedett emberi kapcsolatainkra nem egy újabb tárgy, ajándék vagy összekuporgatott utazás a válasz. Mindig másokban keressük és találjuk is meg a problémát, hogy ezzel nyugtassuk lelkiismeretünk rossz érzésekben megnyilvánuló gyenge próbálkozásait.

Kikapcsolódásként ugyanezt nézzük, a médiatartalmakból, filmekből, sorozatokból dőlnek a családi tragédiák, a rettenet módon kezelt konfliktusok, a problémaáradatok, még több frusztrációt generáló deformált és ártó üzenetekkel. Ahelyett, hogy önreflexióval próbálnánk javítani az elcseszett döntéseinken, a magas nézettségre törekvő, ezért minden irreális szélsőségekkel teletömött műsorokkal mérgezzük az elménket. 

Esszük a szart, cukorral, ízfokozókkal próbáljuk egy kis dopaminhoz juttatni az agyunkat, hogy aztán a zsírpárnáink ellen küzdjünk, és további termékeket vásároljunk, hátha elérjük az úgynevezett “álomalakot”.

Megyünk előre, felfele, vágtatunk és a lehető legpitiánerebb dolgokba fojtjuk energiáinkat és figyelmünket, hogy véletlenül, még egy másodpercre se maradjunk kettesben a gondolatainkkal.