Az ébredés utáni pillanatok már rutinszerűvé válva, a telefon után nyújtózás, az index hírek gyors átböngészésének újra és újra ismétlődő metódusává alakultak. A kezdeti pánikszerű hangulat kissé lecsillapodott, de mégis szükségszerű annak a folyamatos tudatosítása, hogy a világ valójában annyira mégsem omlott össze.

A fokozódó de valóságtartalmilag erősen megkérdőjelezhető hazai fertőzésszám, és a halottak száma, csak egy számjegyként jelenik meg, minél jobban azon erőlködve, hogy távol tartsa, a személyes és túl drámai megközelítést.
"Csak egy influenzajárvány", "átmegy rajtunk, erős fiatal szervezeteken", a cikkek címeiben is megerősítő push, "csak" legyengült immunrendszerűek, "csak" idősek halhatnak bele.
Természetesen érthető ez a habitus, az évszázadok során már fény derült arra, miként képes reagálni az ember pánikhelyzetben, és nem tagadható az sem, hogy mindemellett egészen megfelelőnek tűnő intézkedések is zajlanak a megoldás érdekében. De mélyen, belül nem szabadna elfelednünk ezen számok valódi jelentőségét.

Az érzés, és gondolat ami folyton a tudatba úszik nem egyedi és nem újdonság, a jelenségről, és felfogásáról az általam is igencsak kedvelt Retroshock Filmszínház Youtube videóinak egyikében már remekbe szabott kifejtés sikerült, a Chernobyl sorozat kapcsán, ami most aktualitását éli meg újra.

A lényeg mely körülbelül 1:07-nél kezdődik, első megtekintése óta mélyen eszkalálódott az állományba, majd a fokozódó események, és egyes elutasító, nemtörődöm reakciók következtében egyre jobban tört fel, mutatva, hogy mekkora igazságokat tartalmazott.

Nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy csak higgadtan hátralépünk kettőt, és a számok arányaira támaszkodunk, ami szükséges is a józan ész megőrzése végett, de nem engedhetjük el azt a tényt, hogy tragédia zajlik körülöttünk.
Az összes hírben közölt adat mögött családok, emberek, fenekestül felforgatott életek bújnak meg, elvesztett családtagok, gyász és veszteség ölelte közösségek. 

Az arányítás nagyon sokat segít, mondhatni még túlélési ösztönként is szuperál, hiszen nem kesereghetünk folyton azon, hogy a világban milyen borzalmak zajlanak, hányan élnek át szenvedéseket, és halnak meg minden másodpercben. Lehetetlen így élni, de egy a jelenhez hasonlító (vagy akár a videóban taglalt) eset, még az arra kevésbé hajlamosakban is megindíthat egy ilyen jellegű gondolathullámot, amely éppen annyira tud hasznos lenni, mint amennyire a gyengébb idegzet számára pusztító. 

Hiába élünk mi is benne és érezzük bőrünkön hatásait, ameddig nem láttunk bele minden egyes személy életébe akikre különböző mértékkel fejti ki a hatását, nem állíthatjuk egy percig sem, hogy tudjuk valójában miről is van szó, mi is zajlik körülöttünk.
Az olasz katonai járművek sora, amely a hatalmas és kezelhetetlen mennyiségű halottat szállítja más tartományokba, egyeseknek kitörölhetetlen képkocka az örökkévalóságig, míg mások csak járműveket látnak a képeken.

Ha megpróbálunk nem elvonatkoztatott információként tekinteni a kórházakban életükért küszködőkre, a halottakra, azokra az egészségügyi dolgozókra, akik végtelen műszakokban megfeszítve harcolnak a betegség ellen, talán egy kicsivel könnyebb olyan egyszerű utasításokat betartani, ami lelassíthatja a terjedést, és tömegkatasztrófává alakíthatja a folyamatot nálunk is.
Ha beleképzeljük magunkat a helyzetbe, szüleinkre, nagyszüleinkre gondolunk, arra, hogy a négy fal nyomása, bármennyire tud idegőrlő lenni, mégis egy legkisebb rossz, a többi forgatókönyvhöz képest.
Gondolhatunk, a munkájukat elvesztőkre, azokra akik egyéb betegségben szenvednek de nem kaphatnak ellátást a járvány miatt, a gyerekekre, akik ahelyett, hogy a szabadban és a gyönyörűen virágzó tavaszban tölthetnék idejüket, szintén hónapos bezártságra ítéltettek. Az idősekre, akiknek esetenként hátrahagyottként a napjuk csúcspontjait jelentették azok a pillanatok, amiket otthonukból kilépve szűk, megmaradt ismerőseik körében tölthettek a parkban, vagy bevásárló egységeknél.

Unokák akik nem láthatják szeretett nagyszüleiket, felnőttek, akik nem merik idős szüleiket látogatni, holott szükség lenne a segítségükre. Kilátástalan pénzügyi előrevetítések, a tehetetlenség és izoláció, a feleslegességérzés mindannyiunkban jelen van, egyeseknél intenzívebben, a szerencsésebbnél nem akkora mértékben.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy mindenkinek egy új, ismeretlen és nyomasztó helyzet, mindenkinek megvan a saját problémája, a saját helyzete amivel meg kell küzdenünk.

A válasz sem a gond elbagatellizálásában, a struccpolitikában, sem a pánikkeltésben-gerjesztésben nem keresendő. Ha megpróbálkozunk azzal, hogy nehézségeink ellenére megőrizzük türelmünket, és gondolatainkat a pozitív előremenetelekre összpontosítjuk, ellenségeskedés és egymás földbe tiprása nélkül, értelmes és fejlett civilizációként nézhetnénk a problémák elébe. Naiv elképzelésnek tűnhet, de nem tudom elengedni annak az álomképét, hogy ha egyszer megtanuljuk egymást emberként kezelni és empátiával fordulni a másik irányába, saját érdekeinket esetenként félretéve, annak érdekében, hogy közösen lábalhassunk ki az ehhez hasonló szituációkból, akkor hatalmas dolgokat érhetünk el az emberiség nevében.