Mindig is kellett valamit csinálni.
Felkelni, indulni, ok nélkül imádni
Ha nem teszed, miért vagy egyáltalán?
Miért nem futsz te is a többi után?

Nevet a világ, te meg csak fetrengsz
Más halad előre amíg te töprengsz,
Előre, fel, az égnek kékje felé,
Senki más nem tekint maga mögé

Tipornak, zúznak, haladnak folyvást,
Az élet a fejlődés, tartja a mondás,
Amíg van tovább, addig nincsen para,
A lánc csúcsa dönt, másnak nincsen szava

Nézem csak messziről, néha belelépek,
Lassítok, megállok, sokszor el-el nézek.
Fájnak a léptek, érzem minden súlyát,
Hallom az ezrek sikoltó hangját.

Elnyomott lelkek, néma szenvedések,
Mozdulni képtelen, szolgáltatott lények.
Mardosó kínjuk térdre kényszerít,
Képtelenség. Nem lehet ez így.

Tükör nekik mit mutat, ki néz vissza rájuk?
Éjszaka az ágyban, hova viszi álmuk?
Kellemes a lét, a kínok mesterének?
Az élet kioltása öröm a testének?

Tehetetlen nézem, patakos az arc,
Felesleges minden, csak szélmalom harc.
Okosak, hangosak, érveik mint tenger,
Minden érzelmet már csírájában elver.

Egyetlen pillanat, amit csak várok,
Mikor sötét minden, arcom már nem árok
Amikor végre, fájdalmat nem látni,
Mikor már nem kell semmit sem csinálni.