A címben szereplő kérdést, naponta felteszem magamnak, minden létező formájában, az élet minden területére kivetítve. Körülbelül egy évvel ezelőtt elindítottam egy blogot, hogy ezeket a gondolatokat szabadjára engedjem, de olyan szinteken elharapóztak a különböző agybetegségeim, és defektjeim, hogy egy-egy odatévedt ismerősöm megrökönyödéssel vegyes aggodalommal javasolt mielőbbi külső segítséget, ezzel egyértelművé téve, hogy nem kifejezetten a publikum számára való az a felület.

Azt hiszem sokan vagyunk úgy ebben az életszakaszban amiben én is lépkedem, hogy erőteljesen elgondolkozunk azon, mit szerencsétlenkedtünk össze az elmúlt éveink során, főleg azok a sorstársaim, akik nem ambíciókkal telve hagyták el az anyaméhet, és a felnőtté válás sem vágta nyakon őket kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb lehetőségekkel, és megvalósítható ötletekkel. Világ életemben döntésképtelen voltam, ha valamiről volt véleményem abban sem voltam biztos, és felcseperedésem során olyan mennyiségű fóbiát, parát, és pszichés betegséget gyűjtöttem össze, hogy ha listába kívánnám szedni, reggelig körmölhetném.
Mindezeknek, lehengerlően bizonytalan személyiségemnek és behatárolhatatlan vonásainak következményeként olyan elbaszott döntéseket hoztam, és életvitelt folytattam, hogy Linsday Lohan és Miley Cyrus barátném is megirigyelhette volna egyes éjszakázásom történetét.

Habár időközben is erőteljesen éreztem, hogy valamit nem jól csinálok - leginkább az alkoholmámoros másnapok reggelén furcsa helyeken ébredve - de ezek a megérzések sem tántorítottak el jó ideig, és sorba követtem el ugyanazokat a hibákat, és bántottam meg olyan embereket, akiknek egyetlen bűnük annyi volt, hogy rosszkor voltak rossz helyen, és csodás személyem fertőző árnyékába, önpusztításom útjába keveredtek.

Körülbelül 4 évvel ezelőtt kezdtem el kapiskálni, hogy ez így nagyon nem pálya, egy olyan kapcsolatban vergődve amit kapcsolatfüggőségemnek köszönhettem, és ekkor találkoztam a Titok című remekművel, amit azóta persze jobban átgondolva rájöttem, hogy egyáltalán nem szabad készpénznek venni. Főleg, mivel sokan a túlzott pozitív gondolkodásnak tudják be többek közt az emberek millióit sújtó 2008-as gazdasági válságot, ahol röviden az emberek ész nélkül kértek, a bankok meg ész nélkül adtak hiteleket, amiket senki nem volt képes fizetni, bármennyire is mantrázták minden reggel a tükör előtt.

(Erről, illetve a túlzott pozitivitásról itt lehet még olvasni:
https://ehrenreich.blogs.com/barbaras_blog/2008/09/how-positive-thinking-wrecked-the-economy.html
http://tgy-magazin.hu/psziche/a-pozitiv-gondolkodas-negativ-hatasai
http://www.vous.hu/hir/20170113-a-pozitiv-gondolkodas-arnyoldalai-hatranyai)

Mindezek ellenére akkoriban nekem nagyon jól jött, hogy kirángasson abból a depresszióból és negatív világnézetből amiben előtte éveken át éltem, így ha valaki már nagyon a sötétségben kóvályog, és még egy éppen nyíló színpompás virágban is csak a világ szenvedéseit látja, annak bátran ajánlom, egy próbát megér.
(És nagyon jókat lehet röhögni, a színészek elhivatottságán, és azon, hogy néhányan mennyire képesek mindenféle röhejes abszurditásban hinni csak, hogy ne olyannak lássák az életet amilyen valójában)

(link: https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/a-titok-teljes-film-magyarul-NwgRlPaRd1bIjz1X)

Ettől a lökettől egy bizonyos mértékben megváltozott hozzáállásban elevickéltem még egy pár évig, amihez persze hozzájárultak az életemben bekövetkezett nagy mértékű pozitív változások, azonban az elmúlt 1-2 évben újra kezdtem visszakerülni az eredeti életszemléletemhez, az ön- és világgal szembeni utálathoz.
Ekkor kezdtem megismerni a valódi énemet, amit az elmebetegségeim nagy erőkkel igyekeztek deformálni, és ekkor váltottam először vegetáriánus majd vegán étkezésre és életmódra, és próbáltam olyan irányba terelni viselkedésemet és tetteimet, amit elfogadhatónak gondolok, és amivel valamilyen szinten elégtétellel szolgálhatok a lelkem azon részének amely napi szinten basztat az elkövetett görénységeim miatt.
Nem mondom hogy egyszerű művelet, főleg egy olyan reménytelenül lusta, végtelenül váltakozó hangulatú, személyiségű és elbaszott mód végletes létformának mint amilyennek nagy örömmel állíthatom magamat.

Sok pszichológiai és viselkedéssel foglalkozó könyvet olvastam és olvasok, hogy megértsem ezt az összefolyó maszlagot amit személyiségnek neveznek, de azt vettem észre, hogy minél mélyebben megyek bele a témába, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy valaha felfogjam mi zajlik az emberi elmében.
Ahogy a kilábalásom után újra belekerültem abba a depresszív hullámba amit már jól ismerek, de előzőleg rendkívül rosszul kezeltem, arra jöttem rá, hogy mivel szerencsétlen kis létezésünk úgyis teljesen jelentéktelen az univerzum életében - abból a szempontból, hogy mások mit gondolnak rólunk - befejezem azt, hogy folyton attól rettegek, hogy hülyének néznek. Főleg, hogy eddig abszurd módon a legtöbb szar helyzetben éppen ezen okból kifolyólag kerültem.

Nos végtére ennyit letaglózó személyemről, az okokról és elképzelésekről, nem tartom valószínűnek, hogy sok mindenkit megmozgatnának lenyűgöző agymenéseim, és eszmefuttatásaim, de ha valaki hasonló cipőben jár, és magára talál egyes aspektusaiban (szegény...) vagy esetleg, egy jót röhög a próbálkozásaimon, annak váljék egészségére. Azt leszögezném, hogy az esetek nagy részében a saját véleményemet fejezem ki, bizonyos tényekkel, cikkekkel, állításokkal kapcsolatban, semmiféle szaktudással nem rendelkezem az élet semmilyen területén, ezért megnyilvánulásaimat sem érdemes készpénznek venni, a tévedés, és hülye kijelentések jogát fenntartom, és adódnak alkalmak amikor legszívesebben én is elhatárolódnék önmagamtól.

Témák amikről valószínűleg szó lesz. Vagy nem: életmód, vegánság, pesszimizmus, halál, munka, boldogulás, kilátástalanság, állatok, állatvédelem, kutyák, ésatöbbi illetve épp ami eszembe jut és nem bődületes baromság.