Sokak számára ismerős a címszereplő mondat, és épp ezen jelenség következtében jutottam el oda, hogy a soron következő bejegyzést ennek a kérdésnek szenteljem.
Amióta elindítottam ezt a felületet, témakörök százai villantak fel a gondolataim közt, olyan fontos és mérvadó kérdések, amiket többféle megközelítésből, és valóban érdekes módon lehetne prezentálni. Ezeket fel is jegyeztem, és többe bele is kezdtem a legutolsó, cikk óta, azonban azt vettem észre, hogy az építő gondolatok és a motiváció teljes mértékben cserben hagyott.
Valószínűleg nem ismeretlen az az érzés, amikor az ember szeretne valamit megcsinálni, mondjuk egy iskolai házit, vagy egy ránk bízott fontos munkahelyi feladatot, de az elvégzése előtt és alatt, olyan elűzhetetlen, kellemetlen érzések, és teljes üresség járja át, ami ellehetetlenít bármiféle koncentrációt és alkotó munkát.
Az elmúlt hónapok alatt amelyeket sűrűn szőtt át sötétség és hullámok, sokat gondolkoztam a világról, magamról, a mutatott viselkedésről, és kapcsolatokról akár a saját, akár a külvilág irányába. Rájöttem, hogy rengeteg mindent nagyon rosszul csináltam éveken keresztül, de talán a legtöbb probléma a hozzáállásommal kapcsolatban adódott, nem csak másokkal, de saját személyemmel szemben is. Éveken keresztül hagytam, hogy olyan jellemvonások uralkodjanak felettem, amelyek csak azokat voltak hivatottak elfedni amiket a legjobban utáltam magamban, de csak még többet ártottak, mert ezzel csak ellentmondásba keveredtem a két kontrasztos álláspont között, és ezen kívül mindenkit félrevezettem valódi személyiségemmel kapcsolatban.
Ezen konkrét példákat tervezem majd bővebben kifejteni, hátha bárki számára hasznosnak bizonyulnának ha hasonló helyzetben találja magát, de jelenleg csak érintőlegesen említeném meg.
Itt például az erősen neurózisra utaló egyértelmű szorongásokat, amelyek végül a fent említett végkifejletbe torkolltak. Ugyanis a neurotikus személy a valódi énje által diktált alapvető szorongások következtében idegenedik el saját valójától, mivel azt értéktelennek és alkalmatlannak tartja, és erre egy idealizált képet dolgoz ki magáról, melyek mellett sikert és dicsőséget próbál bezsebelni. Azonban a kényszeres és kielégíthetetlen neurotikus szükségletek sorozatos kudarcokkal járnak, amelynek következménye az egyre nagyobb öngyűlölet. A folyamat végül körként fejeződve a végtelenségig ismétli önmagát, hiszen az újabb adag önutálat tovább hajszolja a kényszeres törekvéseket.(Karen Horney, 1937)
Így történt esetemben az, hogy a végletekig szerencsétlen, és a szociális helyzetekhez, kapcsolatépítéshez teljességgel analfabéta képességeimet gőggel és leszarom attitűddel próbáltam palástolni. Az esetek 90%-ban nem tudtam, hogy mit kell egy adott társadalmi szituációban mondani, hogyan kell viselkedni, ezért a legegyszerűbb az volt, hogy ezzel, valamint szarkasztikus, és esetenként bunkóra sikeredett de viccesnek készült megjegyzésekkel tereltem el a figyelmet valódi hiányosságaimról. Mindig rettegtem attól, hogy egyszer kiderül, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok, és nevetség tárgyává válok, nem beszélve a kínos szitukról, amik képesek voltak napokon, heteken vagy akár hónapokon keresztül visszajárni, és újra meg újra lejátszódni, minden alkalommal ugyanazokat a szörnyen kellemetlen érzéseket felidézve. Mivel olyan képességekkel születtem, hogy elsőre soha semmi nem sikerül jól, ezekben életem során számos alkalommal volt részem, éppen ennek köszönhető, hogy szinte az összes létező sportot, táncot, tevékenységet kipróbáltam, de mivel mindegyikben a kezdetekben 0 tehetséget mutattam, korán abbahagytam attól tartva, nehogy röhejes próbálkozásomon nevessen a környezetemben mindenki. Valamint a folyamathoz még az is hozzátesz, hogy ilyen esetekben az ismerősök körében látott sikereket látva duplán íródik a megfigyelő számlájára jelentéktelensége és hiányosságai, mivel hatalmas elvárásai falai mögül leskelődve csak annyit fog fel, hogy mások mindig mindenben remekelnek, csak ő az, akinek keserves szenvedés bármit elsajátítani.
Az ilyen helyzeteket is egyszerűen azzal próbáltam megoldani, hogy a pofára eséstől rettegve hamar feladtam, elhitettem magammal, és másokkal, hogy nem is érdekel, amúgy is baromságnak tartom. Ezek persze a későbbiekben szinte minden alkalom után visszatértek, mint potenciális elszalasztott lehetőségek.
Az önárulásnak végül (többek közt) teljes önképzavar lett a végeredménye, amire rátett egy lapáttal a szintén neurotikusokra jellemző borzasztóan túlzó attitűd, a konfliktusok jelentőségének olyan mértékű felfokozódása, ami minden kielégítő megoldást ellehetetlenít. (Horney 1937) A konfliktusokon kívül az élet összes nehézsége fokozott súllyal helyeződik az erre hajlamosakra, aminek végeredménye az a híres érzés, miszerint a világon semmi sem jó, egy adott konfrontáló helyzetre nem létezik tökéletes megoldás, mert valaki minden eshetőségben sérül.
Nem sok olyan kisebb vagy nagyobb döntéshelyzetet tudok visszaidézni a múltból amikor úgy alakult a végkimenetel amellyel meg lettem volna elégedve, ha mégis úgy végződött az eset ahogy én szerettem volna, mindig találtam benne kivetnivalót. Eddig abban a hitben voltam, hogy ennek oka egy beteges módon elégedetlen alaptermészet, de mélyebben beleásva a témába világossá vált, hogy helytelen beidegződések, és akár egy kialakult neurózis állhat a dolog hátterében.
Az ilyen emberek számára a mindennapi élet bármilyen mértékű nehézségei mellett a döntések jelentik a legnagyobb kihívást, hiszen mindenki számára a tökéletes képében kívánnak tetszelegni, de közben megannyi elferdült jellemvonásuk folyton eltéríti őket erről az útról, ezzel fenntartva egy állandó érvényű folyamatos belső szorongást.
Ez a szorongás az ami megbénít, ami a rossz válaszokat adja, amely azt eredményezi, hogy még ha minden oldalról egyértelműnek tűnne a megoldás, akkor is számtalan egyéb oda nem illő körülményt behozva a végtelenségig túlbonyolít egy kérdést, addig amíg vagy semmilyen, vagy nem megfelelő reakció lesz a végeredmény.
Hogyha nem sikerül kilépni a folytonos körforgásból, vagy az egyén teljesen képtelen az önreflexióra, akár halálunkig is végigjátszhatunk egy ilyen életet, szenvedve a folyamatos fennakadásokkal, és alárendelve magunkat a külvilág és környezetünk hatásainak, elvárásainak.
Az elvárások amelyek belekényszerítik döntésképtelen énünket olyan életvitelbe, ami tökéletesen ellentéte annak, amit valójában élvezni tudnánk, ami valójában köze lenne ahhoz, akik igazából lennénk.
Végigcsináltam a gimnáziumot mert azt mondták, a főiskolát mert azt mondták, közben többször belehaltam, mert világ életemben gyűlöltem a tanulást, és közben dolgozni is elkezdtem, hiszen a pénz nem hullik az ölünkbe magától. Felépítettem magamnak azt az életet amit elvártak tőlem, követtem a viselkedésmintákat amit a társadalom diktál, és a kicsapongások és végletek után megpróbáltam olyan szintekre formálni a személyiségemet ami mindenki számára tökéletesen elfogadható, beleszorítja azt a furcsa szerzetet a normák keretei közé aminek születtem, és akit mind én, mind a környezetem erőnek erejével próbált elnyomni.
Aztán az egyik nap felkelve nem értettem,a tükörből ki néz vissza rám, és miért érzi olyan elmondhatatlanul üresnek, keserűnek és semmitmondónak magát. Végül az i-re a pontot az a személyiségelemzés tette fel, amit teljesen véletlenül kaptam anyámtól magamról, és ami pont azokat a vonásokat mutatta, amikhez valójában semmi közöm nem lenne, csak mesterségesen kerültek rám, és minden erőmet bevetve kellett a külvilág felé prezentálnom, hogy annak a fajta életnek és színvonalnak a része legyek, amiről eddig mindenki azt állította hogy ez kell, ahhoz hogy legyél valaki.
Emiatt döntöttem úgy, hogy megváltoztatok mindent és befejezem azt, hogy annak szentelem magam amit eddig kényszerből csináltam, azért, mert egyrészt nem tudtam eldönteni mit szeretnék, és hagytam, hogy mások döntsenek helyettem, másrészt gyávaságom miatt féltem kilépni a megszokott sémák közül, amelyet elbaszott társadalmunk támaszt elénk.
Viszont ez korántsem olyan egyszerű folyamat mint ahogy így leírva tűnik.
Mert mi van akkor, ha ezek a sémák egyszerűen nem engednek szabadulni? Mi van, ha a megvalósítás olyan akadályokat gördít, amelyeket nem lehet ugyanezen elveket követve leküzdeni, mert akkor megint olyan irányba vinnék a cselekvést, ami olyan szinteken nem megfelelő, hogy minden eddigi építményt romba dönt? Mi van akkor, ha azok az emberek, főleg a fontosabbik része azokat a jellemvonásokat várja el amelyeket épp elengedni szeretnék?
A folyamatosan felmerülő kérdések és állandó kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon mi a megfelelő döntés, visszarángat az eredeti lelkiállapotba, és gátolja a szabad energiák áramlását, blokkolja azokat a részeket amik épp csak szerettek volna a felszínre kerülni. Pedig egyértelmű, hogy ennek kell lennie az egyetlen és helyes megoldásnak, mivel kutakodásaim során derítettem fényt arra is, hogy a kicsapongások is annak az elnyomásnak köszönhetőek, ami a valódi ént próbálják leküzdeni, aki szükségletei kielégítésének hiányában kényszeresen végletekbe menekül, esetenként különböző tudatmódosító szerek kíséretében. Az ezekből adódott múltbéli helytelen döntések súlya tovább fokozza a kétes állapotot, minden mi megtörne vagy megtört már valaha ugyanazon intenzitással képes visszatérni, és ellehetetleníteni a racionális gondolkodást.
Mivel minden kezdet nehéz, és az élet folyása sem fogja ölbe tett kézzel várni azt amíg talpra állunk, az egyértelmű volt, hogy nem lesz sétagalopp ez a folyamat, de jelenleg épp megint egy olyan hullámvölgy alján tartózkodom, amely erősen próbál eltéríteni, és akadályok gördítésével kizökkenteni, de egyelőre még bizakodóan állok a procedúra előtt.
Mindenesetre bárkinek aki hasonló cipőben jár, sok kitartást kívánok, és lelki erőt ahhoz, hogy ilyen vagy ehhez hasonló élethelyzetekben ne azt a könnyebb utat válassza, amely a leggyorsabb megoldást hozná.
Végezetül magamtól idéznék egy régi irományt, betekintést mutatva azok számára akik értetlenül állnak az ehhez hasonló lelki problémák és gyengeségek előtt. Több mint 6 évvel ezelőtt írtam, leginkább azután az élet után vágyakozva amiben jelenleg élek. Elgondolkodtató.
"kifejezésképtelenségem ünneplését beköszönöm. kellemes szembesülés pillanata a rádöbbenés, hogy hónapok óta nem jöttek értelmes gondolatok, vagy ha jöttek, szavakba öntése pillanatában izzadó kéz, megránduló gyomor emlékeztet arra, hogy nincs is gondolat.
igazából ez nem is probléma, a konkrét világ beszippant, úgy érzem nincs az a mondatszerkezet ami visszaadná a belülről üvöltő maszlaggá vált ürességet.
létezhet, hogy valami annyira nincs, hogy a sok nincs összegyűlve maga alá temet, maga alá gyűr nap mint nap fojtogat addig amíg beleőrülve véget nem ér a folyamatos hajsza?
úgy érzem teljesen értelmetlen minden mondatom, úgy érzem ami bennem van annyira maszlag, annyira túl konkrét, hogy kifejezése fizikai fájdalmat tud okozni. a problémák sorolása idegtépő, visszaolvasva inkább savat a szembe, így marad végeként a beszorítás. beszorítás oda ahol a túl nagy üresség kiszorít mindent nem enged be semmit.
mások kifejezőképességét látva úgy érzem tennem kell valamit, ki kell adnom magam mert különben a felgyülemlett semmi-minden ugrásra kényszerít. de elakadok. elakadok, megállok, visszanézek gondolkozok.
gondolkozok az évemről, vicces minden decemberében "ez az év volt a legrosszabb, a jövő remélem jobb lesz", kíváncsian várom a rossz fokozódását.
tulajdonképpen mi a "rossz"? szubjektivitása akkora méreteket ölt, napokig itt ülhetnék ezt taglalva. rossz az ami kellemetlen érzéseket kelt bennem. tehát az is rossz, ami pillanatnyi öröm után, később rossz érzéseket hoz?
valakinek a hiánya, valaminek a hiánya rossz, még ha rádöbbentet, legalább ÉRZEL. mi értelme érezni, ha a jó érzések elhalnak, a rossz érzések átveszik az uralmat, besároznak, ledöntenek, emlékek záporát zúdítva, míg minden jó érzés egy elhalványult ponttá alakul, egy apró reménysugárrá, amely épp elegendő arra, hogy reggel felkelj, de arra már nem, hogy ne várd sóvárogva azt a pillanatot, mikor már nincs szükséged, nincs lehetőséged a felkelésre.
nem a nem érzés öl meg. a szépen szerkesztett mondatok, taktusok, érzések kifejezésének látványa a fülembe ordítva közli semmiségemet. a semmiséget amit csak az eufórikus tudatállapot felejtet. az állapot mely "rossz" döntéseket hoz, rossz döntéseket amelyek csak másnap válnak azzá. a fájdalmas józanodás, az újabb emlékek amelyek az előző emlékeket voltak hivatottak felejteni nevetve vetik szemedre továbbra is fennálló semmisségedet, felesleges létezésed minden elbaszott pillanatát." (2012 december)
Könyvajánló:
- Karen Horney: A neurotikus személyiség napjainkban (1937)
