Hasonlóképpen az előzőben boncolgatott témához, még mindig ugyanabban a hullámban vagyok, így folytatom az olyan témák elemzését, amelyeknek szorosan ehhez kapcsolódnak.
Sosem értettem, hogy miként tud az élet akkora kontrasztokat alakítani az ember viselkedésében és hozzáállásában, mint ami esetemben, és tapasztalataim alapján sok ismerősömnél is megnyilvánult az évek során szinte bármivel kapcsolatban, ezért mindig is nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mi okozhatja ezt a jelenséget.

Ha begépeljük a motiváció kifejezést mindenki kedvenc keresőjébe, leginkább olyan találatokkal szembesülünk amelyek idézeteket, motiváló mondatokat, tippeket tartalmaznak, minimális magyarázattal a bevezetésben. Legtöbb az iskolai vagy munkahelyi eredmények felturbózásában hivatott segítséget nyújtani, de sokuk foglalkozik a kicsivel erősebb életuntság, és depresszió közeli állapotokból való kikecmergés elősegítésével. Nagyon sok szó esik arról, hogy munkahelyen mivel lehet motiválni az alkalmazottakat, és mennyire fontos egy olyan főnök aki erre képes, illetve hasonlóképp a tanulás esetén is, ahol a tanárnak kell rendelkeznie bizonyos képességekkel a diák érdeklődése fenntartása érdekében.
Azonban jelen esetben nem ebbe az irányba megyek el, hanem maga a folyamat személyenkénti különbözőségének okai felé, illetve a következő kérdések felé:

Mitől különbözik ennyire személyenként a motiváció mértéke, miért van az, hogy egyesek bármiféle ellenérzés vagy nehézség nélkül tudnak véghezvinni bizonyos feladatokat, beletörődve abba, hogy ezt most végig kell csinálni, míg mások kínszenvedések közt őrlődnek még azokkal a kötelezettségekkel is, amelyek szorosan kapcsolódnak álmaik beteljesítéséhez? Miért tűnik úgy, hogy vannak akik sikerre születtek és minden arannyá válik a kezük alatt, míg sokan csak bukdácsolnak és sikertelenséget sikertelenségre halmoznak?

Mint egyéb más területeken is, itt is egyértelmű, hogy nagy különbségek tapasztalhatóak egyénenként, amelyek akár szervi okokra is visszavezethetőek. Az alábbi rövid cikk egy Oxfordi kutatást fejt ki, ami MRI-n keresztül vizsgálta különböző motiváltsági szintekkel rendelkező egyedek agyműködését, és a vizsgálatok alapján a legfőbb megállapítás az, hogy a "lustább" emberek agyában a bonyolult feladatok megoldásánál a lejátszódó folyamatok kevésbé hatékonyak, ezért fokozottabb agyi működésre van szükség azok elvégzéséhez, és más területet is szükségesek bevonni hozzá. Azaz jóval nagyobb megerőltetésre van szüksége ahhoz, hogy nekilásson, az ellenkező csoport képviselőjével szemben. Ezt én leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor munka közben több elvégzendő feladat közül először minden esetben a könnyebbet választja a kevésbé vállalkozó szellemű delikvens, és a bonyolultabb, fárasztóbbakat addig tolja, amíg netalántán még arra is van esély, hogy egyszer már nem is kell megcsinálni. Sokkal kevésbé "jó érzés" nekiállni egy nehezebb feladatnak, mint az egyszerűbbeknek.
A motivált és motiválatlan egyedek agyának elülső részében mutatott eltérések arra engednek következtetni, hogy valóban biológiailag nagyobb erőfeszítésre van szüksége az utóbbiaknak az életben való boldoguláshoz, és ez nem egy olyan folyamat amit meg lehet magyarázni azzal, hogy csak szimpla hozzáállás kérdése.
Habár a vizsgálatban csak 40 ember vett részt, és 2015-ben zajlott, ez volt az első olyan alkalom, hogy a motiválatlanságra biológiai okokat is felfedeztek, és nem feltétlenül az attitűdhöz kötötték. 

(Forrás: https://www.origo.hu/tudomany/20151124-motivaciohiany-pszichologia-agyi-mukodes-alzheimer-kor-lustasag-neurologia.html
eredeti: http://www.ox.ac.uk/news/2015-11-13-brain-structure-may-be-root-apathy-0 )

Ez persze nem azt jelenti, hogy hátradőlhetünk és attól a gondolattól elkényelmesedve megvonhatjuk a vállunkat, hogy márpedig lustaságunknak már bizonyított tudományos szervi oka van, hiszen ez csak azt magyarázza, hogy másokhoz képest, azaz egy bizonyos értékhez viszonyítva egyeseknél miért érzékelhetőek különbségek viselkedésünk ezen aspektusával kapcsolatban.

A motiváció tárgyalásakor egy fontos és elhanyagolhatatlan tényező a jutalmazás kérdése, hiszen mivel mással tudnánk fenntartani a motivált állapotot, mint a jól elvégzett munka örömével, és a cserébe járó pozitív juttatásokkal. Az operáns kondicionálás a kezdeti viselkedéselemzés egyik fontos ága, melynek lényege, hogy az egyén a cselekvéseiből vonja le a következtetéseket és ezt építi a tanulási folyamatba, azaz a viselkedést követő reakciókból tanul, azokból dönti el, hogy később megismétli-e a bizonyos cselekvést.
Ennek három fő csoportja van, a pozitív megerősítés, a negatív megerősítés, és a büntetés. Pozitív megerősítésnek tekinthetünk bármilyen jutalmazás alapú rendszert, a negatív esetén a kiváltó inger megszüntetésére kerül a hangsúly, a büntetés pedig magába foglal minden olyan alkalmat, amikor a helytelen viselkedés ellenében szidás, megvonás vagy retorzió jár.
Sokáig úgy tűnt, hogy viselkedésünk alapjait, és ezzel együtt motivációink nagy részét ezen tényezők határozzák meg, de sok más azóta lefolytatott kutatás mellett többek közt egy gyerekekkel végzett kísérlet sem feltétlen támasztotta alá ezt az állítást.
Két pszichológus Lepper és Greene a pozitív megerősítés területén végzett felmérést gyermekekkel, melynek során bizonyos fejtörők megfejtése után egyeseket megjutalmaztak, míg mások a megoldásért nem kaptak cserébe semmit. Amikor újra sor került az egyébként érdekes fejtörők megoldására, azok akik jutalmat kaptak kevésbé foglalkoztak a megoldással, mint akik nem, mert értelmezésük szerint a jutalom következtében már nem voltak izgalmasak a feladatok. Azaz éppen az a belső motiváció veszett el, amit az elvárt jutalom irtott ki a gyerekekből, azokkal szemben, akik csak szimplán a megoldás kedvéért kezdtek neki fáradozásaiknak.
Ez a kísérlet sok olyan esetet megmagyaráz, amelyben a vezetőség értetlenül áll a jól fizetett alkalmazott  felmondásakor, vagy az elkényeztetett gyerek hisztériarohama alkalmával, amikor az eddigiekkel ellentétben nem használ a jól bevált édesség, vagy megvásárolt játék.
Vajon mi a magyarázata ennek a jelenségnek, amikor a logikus elme következtetése alapján a pozitív megerősítésnek mindenképp pozitív hatást kellene kiváltania?
Ugyanígy a büntetés alkalmazása is helytelen reakciót válthat ki, amikor az egyének a megfelelő viselkedésforma alkalmazása helyett egyéb kibúvókat keresnek azok elkerülése érdekében. Mint a megrögzött gyorshajtó, aki illegális védelmet szereltet az autójába, vagy a szemétdíjjal megbüntetett városlakók, akik onnantól szintén illegális szemétlerakóknál hagyják hulladékukat.
(Forrás: Louise Deacon: Pszichológia)

A következő mérvadó kérdés, sok helyen látott összehasonlítási alap kérdése, ami fejlődő fogyasztói társadalmunk, és a legfőképp fiatalabb generációk legnagyobb problémája. Nehéz úgy elégedetten létezni az életünk során, hogy közben nap mint nap szembesülünk mások kiemelkedő zsenialitásával, és ebben a tömegmédia térhódítása sem volt kifejezett segítségünkre. Manapság már akaratlanul is újonnan felfedezett tehetségekre bukkanunk, akik 10-13 évesen olyan dalokat énekelnek el, amikhez nekünk hosszú évek gyakorlással eltöltött kemény munkája is kevés volna, fiatal felfedezőkre, vállalkozókra, akik korszakalkotó ötleteikkel és kitartásukkal jóval megelőzik a korosztályukat. Ezek a különleges személyek korántsem olyan különlegesek, hiszen a történelemkönyvben az évszázadok során is felfedezhettünk már hasonlókat, viszont a legnagyobb különbség azóta a megnövekedett népességben mutatkozik, valamint a határtalan fejlődés által létrejött eszközökben. Mivel a Föld össznépessége az elmúlt évszázadokhoz képest megsokszorozódott, és az információ megállathatatlanul áramlik, ezért sokkal több ilyen tehetséggel szembesülünk, különböző csatornákon át nap mint nap kapjuk bele az arcunkba, ezzel aláásva egyébként sem a tetőpontján ágaskodó önbizalmunkat, alkotókészségeinket.
Másokkal összehasonlítva saját képességeinket és lehetőségeinket abba a csapdába eshetünk, hogy elértéktelenítjük azt amivel rendelkezünk, és próbálkozásainkat merő kapálózásnak vélhetjük, hiszen ezrek nálunk sokkal jobban teljesítenek benne.

Ezen kívül Karen Horney már a 30-es, 40-es években felfedezte azt a hatalmas ellentmondást amely az egyén szabadsága és tényleges korlátai között van. A második világháború körüli változások és a jólét kialakulása következtében a társadalom állítja az egyénről, hogy csak és kizárólag saját akarata és döntései határozzák meg a sorsát, független és szabad, és ha megerőlteti magát, hatékony, energikus és motivált, mindent elérhet amit csak akar. Azonban a valóság teljesen mást takar, legtöbbünk számára korlátozottak ezek a lehetőségek, ha jobban megnézzük a szülői behatáson keresztül a foglalkozás megválasztására, az adott környezet befolyásoló tényezőin át az anyagi kérdésen alapuló szabadidő eltöltésének módjain kívül még temérdek olyan hatás érvényesül amelyek meghatározzák lehetőségeinket. Azonban ez a kettősség azzal a következménnyel jár, hogy a gyerekkortól kezdve folyamatosan sulykolt határtalan lehetőségek tárháza a teljes tehetetlenség érzésével vetekszik.
Hiszen bármit elérhetünk az életben, de valami mégis folyton az utunkat állja, és visszaránt azon korlátok közé amelyekbe beleszülettünk.
(Érdekes de ezzel az elmélettel igen sok pontban mutat hasonlóságot a manapság elterjedt Y generációs gondolatmenet, amely 60-70 évvel később, de végtére is ugyanezen elvek közt nevelkedett korosztály megváltozott hozzáállását részletezi)

Ezen utolsó két aspektusán szükséges minden megrekedtnek mélyen gondolkozni, mielőtt önostorozásnak vetné alá magát, hiszen sem a másokhoz való folyamatos hasonlítás, sem pedig a potenciálisan fennálló lehetőségeken való rágódás nem vezet abban előre, hogy elérjük azt amit szeretnénk. Az pedig egy további kiaknázatlan probléma, hogy mi az amit VALÓBAN mi, mint kifejlődött igényekkel és személyiséggel rendelkező egyének szeretnénk, nem pedig az amit a média, a szüleink és a társadalom elvárásai sulykolnak belénk.
Véleményem szerint a korábbi jutalmazásos rendszeren alapuló kísérletben is legfőképp azért voltak kevéssé érdekeltek a megjutalmazottak, mert maga a honorálás is egy bizonyos elvárást prezentált feléjük, és úgy vélem, a motiváció egyik legnagyobb gyilkosa nem más mint az elvárás.
A töménytelen mennyiségű elvárás, amit családunk, környezetünk, a média és kultúránk sugároz  felénk, elhitetve velünk azt, hogy kiemelkedő eredmények nélkül szart sem érünk, hogy mindig csak egy út van, a felfelé és előre.
Egyáltalán nem lenne elvárható, hogy annyi területen remekeljünk, amit akár a reklámok támasztanánk elénk, hogy a napunk mind a 24 óráját kihasználjuk, hogy nőként a teljes munkaidős álláson kívül gyerekeket neveljünk, és patika háztartást vezessünk, de közben bombázók is maradjunk, különben a férj elveszíti érdeklődését. Dolgozzunk, kiránduljunk, valósítsuk meg önmagunkat és közben minden kritériumnak feleljünk meg amit a 21. századi életforma elvár tőlünk.
Ilyen keretek közt korántsem meglepő, ha gyakran motiváció nélkül találjuk magunkat, hiszen nincs az az erőforrás ami ezt a sok elvárást fedezi, és ennyi mindennek képes megfelelni egy időben. Rengeteg élet, hosszú évek mennek rá, hogy emberek tömkelegei felesleges energiákat ölnek bele olyan tevékenységek hajszolásába, amik után végtére ki előbb ki utóbb rádöbben, arra, hogy őt egyáltalán nem ilyen célra tervezték.

Ezen problémák kiküszöbölésére a legjobb módszer az lehet ha mások majmolása, irigylése, magunk velük való összehasonlítása és sémák elvakult követése helyett arra szentelnénk energiáinkat, hogy saját magunkat megismerjük, kitapasztaljuk adottságainkat, lehetőségeinket, és ezeket összevetve mérlegelnénk azt amit túlságos erőfeszítés és énünk megnyomorítása nélkül képesek lennénk elérni. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy belenyugodva középszerűségünkbe a kisujjunkat nem érdemes megmozgatni azért, hogy változást érjünk el, mert "úgysem sikerül", hiszen az a másik véglet, de semmiképp nem kifizetődő a magunk útjai helyett folyton a másét lesni, és olyan életet leélni, amelyben vadásszuk a motivációt azon tevékenységek elvégzéséhez, amelyeket valójában a hátunk közepére sem kívánunk.

Linkek, cikkek érdekességek, könyvajánló:
- https://www.origo.hu/tudomany/20151124-motivaciohiany-pszichologia-agyi-mukodes-alzheimer-kor-lustasag-neurologia.html
- http://www.ox.ac.uk/news/2015-11-13-brain-structure-may-be-root-apathy-0
- Louise Deacon: Pszichológia
- Karen Horney: A neurotikus személyiség napjainkban
- http://www.magyarpedagogia.hu/document/Nemeth_MP984.pdf