Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, ebben a részben elmesélem saját élményemet és találkozásomat a szaporítótelepek valódi szörnyűségeivel.
Már előtte is nagyjából tisztában voltam azokkal a körülményekkel amiket eddig részleteztem, de hogy valójában hogy néz ez ki, és miként zajlik, csak akkor rajzolódott ki előttem pontosan, mikor személyesen is részt vettem benne. Persze nem magáról a telepről és annak felszámolására gondolok, mert azt sajnos/szerencsére magam is csak képekben láttam, úgy érzem, hogy képtelen lennék feldolgozni, ha valaha élőben kellene szemtanúja lennem ekkora mértékű szenvedésnek.

(2016 február karcagi szaporítótelep felszámolásakor készült képek
forrás: Állatvédőrség Facebook oldala /cikk végén link/)

Még mielőtt elébe mennék az eseményeknek, kezdem a legelejéről a történetet. Mikor összeköltöztünk a barátommal egyértelmű volt, hogy az addigra már 5 éve velem élő kiskutyám bárhova is megyünk velünk jön, és nagy örömünkre sikerült is egy olyan albérletet találnunk a belvárosban, ahol erre volt lehetőség. Azonban mivel előtte anyám kutyáival együtt laktunk és ő velük együtt volt otthon addig amíg mi munkába voltunk, egy idő után kellemetlenül éreztem magam attól, hogy 8-9 órákat teljesen egyedül tölt az üres lakásban, addig amíg letelnek a hosszas munkaórák, és haza is érkezünk. Így rövidesen megfogalmazódott a fejemben az elképzelés, hogy egy társat kellene mellé fogadnunk, akivel talán nem lenne olyan magányos, vagy hosszadalmas a várakozással eltöltött idő. A sors nem sokat váratott magára, az Állatvédőrség, akinek munkásságát már évek óta figyelemmel kísértem, és amikor volt rá lehetőségem próbáltam támogatni is, pont ezen gondolatok befészkelése után tett ki közösségi oldalára egy felhívást, ahol sürgősen ideiglenes befogadókat kerestek egy épp felszámolás alatt lévő szaporítótelepről mentett kutyák számára. A telepen máltai selyemkutyákat és yorshire terriereket szaporítottak.Ezen a ponton közbeszúrva még egy kicsit visszaugorva az időben elmesélném, hogy addigra miért vált számomra teljesen evidensé, hogy csak örökbefogadással keresünk magunk mellé új családtagot.

A legelső kutyánk megérkezésekor 10-11 éves voltam, anyám egy teljesen átlagos munka/iskolanap után egy hihetetlenül édes szőrgombóccal állított haza, akitől mindenki a családban elolvadt, és tündéri természetének köszönhetően pillanatok alatt szerelembe estünk belé. Elméletileg shih-tzu volt a fajtája, és a Boráros téren (vagy ehhez hasonló megbízható helyen) egy földre tett ketrecből árulta őt és testvéreit "gazdájuk". Lilinek neveztük el, és abban a cseppnyi együtt töltött időben amit neki szánt az élet ezen a Földön, ő teljes lényével kifejezte azt a szeretetet amivel gondoskodásunkat próbálta meghálálni, és azt, hogy kitartóan küzdöttünk érte, amikor kiderült hogy parvovírusa van. Sajnos hiába adtunk bele mindent, csak pár hét boldogsággal ajándékozhattuk meg egymást, gyenge és fiatal szervezete nem bírta leküzdeni a betegséget, amely védőoltással és megfelelő odafigyeléssel teljesen elkerülhető lett volna.
Miután átéltük ezt a tragédiát és a vele járó fájdalmakat, úgy döntöttünk, hogy ennél megbízhatóbb helyről választjuk ki következő családtagunkat, de mivel nagyon kezdők voltunk a témában ismét egy mára már nagy valószínűséggel szintén szaporítónak minősülő, de "legalább" a hobby és nem ipari szintet űző, és egészségesebb körülményeket fenntartó helyről vásároltunk. Újbóli boldogságunk sem tartott sokáig, mert egy szerencsétlen kis baleset és annak gyógyítása érdekében elkövetett máig is tisztázatlan, de feltételezetten orvosi műhiba, és a kutya veleszületett idegrendszeri érzékenységének következtében csak 3 évet tölthettünk együtt. Utána szintén hasonló Jófogásos helyről kerestünk új kutyust, emlékszem, hogy mivel pont a szülinapom előtt következett be az újbóli tragédia, még én kutattam fel a potenciális helyeket, és az egyetlen ajándék amit kértem, az annak az ígérete volt, hogy ne kelljen tovább elviselnünk azt a kínzó némaságot, és ürességet ami egy háziállat távozásakor uralja a házat, Az új jelentkezőknél már nem bíztuk a véletlenre, rögtön két családtagot üdvözölhettünk, hogy ne legyenek sokat egyedül. Megjegyezném, hogy családi kutyák révén mindenki szeretetét feltétlenül élvezték, de vagy a fajtájukból következő, vagy a túlzásba vitt kényeztetés miatt kialakult túl előnyös pozíciójuknak köszönhetően mindig nagyon öntörvényűek voltak, és hiába próbáltam őket tanítani, nem volt egyszerű dolgom makacsságuk miatt.
Majd teljes fordulatot vett velem a világ mikor egy fagyos téli napon megérkezett életembe A Kutyám, akit apám talált az országúton caplatva, télen, vizesen, átfagyva, hosszú és csapzott bundával. A mai napig fel tudom idézni azt a pillanatot mikor az autóba nézve megláttam, és tekintetünk találkozott. Eleinte nem is hozzám ragaszkodott, hanem az őt megtaláló, és megmentő személyhez, azaz apámhoz, de neki szokatlan és zavaró volt az ilyen jellegű rajongás, így végül nálam kötött ki, akinek a lehető legjobbkor érkezett az életébe egy ennyire önzetlen és szeretetreméltó társ. 17 éves voltam és már javában úton voltam a lejtőn, tele a hormonok és összezavarodott elmém bajai, és rosszabbnál rosszabb döntéseim hálójában.
Nem könnyű szavakba önteni azt a mértékű szeretetet amit tőle kaptam, és habár legrosszabb éveimben volt velem, reménykedem, hogy sikerült visszaadnom neki belőle valamennyit. Nem mondom, hogy egyszerűnek volt mondható az élet vele, mert sok olyan jellemvonással rendelkezett amik lemondásokkal jártak, azokon kívül amit maga egy kutya tartása megkíván, gondolok itt egyes viselkedési problémáira. Azonban ezeket odafigyeléssel és különböző technikákkal, valamint nyugodt légkör megteremtése mellett minimálisra tudtuk csökkenteni, és végtére eltörpültek azokhoz a boldog pillanatokhoz képest amiket hozott az életünkbe egyediségével és elragadó személyiségével.
Mindezen tapasztalatok birtokában eszem ágában nem volt tenyésztőtől társat választani mellé, így jutottunk el ahhoz a bizonyos Facebookos poszthoz.

Hirtelen történt az egész folyamat, talán egy szerdai napon küldtem el a jelentkezést, mint ideiglenes befogadásban való segítségnyújtó, és a következő napon már kaptam is a telefont, hogy mehetünk. Emlékszem épp egy előadásra volt jegyünk estére, ezért csak másnap tudtunk menni, ilyenkor mindig eszembe jut a véletlenek játéka, simán lehet, hogy minden teljesen máshogy alakul, akár egy teljesen más kutya került volna hozzánk, ezzel megváltoztatva a történések folyamát, ha aznapra épp nincsen semmi elfoglaltságunk.
Pénteken este munka után érkeztünk meg a rákosligeti állatorvosi rendelőbe, ahol már második vagy harmadik napja zajlott a maratoni fürdetés, nyírás, orvosi ellátás, a telepről elhozott 33 kutya körül, amelyek különböző szervezet között lettek felosztva. Magán a telepen összesen 73 kutya volt borzasztó körülmények közt tartva, gondozatlanul, a saját ürülékükben élve.

(2016 február karcagi szaporítótelep felszámolásakor készült képek
forrás: Állatvédőrség Facebook oldala /cikk végén link/)

Mikor megérkeztünk nem tudtuk mire számíthatunk, mert még soha nem volt részünk hasonlóban, de addigra már nagyjából elült a vihar és a végére értek a tennivalóknak a folyamatban résztvevő személyek. Akiket szeretnék ismét külön hangsúlyozni, ahogy az előző részben is tettem, hogy addigra már biztosan munkaidőn kívül voltak, önkéntes alapon, fáradozásaikért 0 ellenszolgáltatást várva, csak és kizárólag azért, hogy ezek a szerencsétlen állatok akik eddig életüket nyomorúságos körülmények közt élték, végre elindulhassanak egy olyan út felé, ahol nem csak nélkülözés és szenvedés vár rájuk.
Az adataink felvétele után egy kis szobába vezettek minket, ahol egy nagy nyitott ketrecben 3 kiskutya várakozott, akik közül az egyik az ajtó nyitásakor felkelt, és gyorsan bármiféle kérés vagy instrukció nélkül az érkezők elé, azaz mielénk szaladt.
Ekkor már tudtuk, hogy ki lesz az akivel távozni fogunk.
A szobában található másik két kutya közül egyébként az egyik olyan durván antiszociális volt, hogy nem lehetett megközelíteni, azonnal támadott és harapott. Elképzelhetjük, hogy ő vajon miket élhetett át eddigi szerencsétlen élete során?!
Mikor minden papírt elintéztünk és a kezembe vettem az alig 3 kilós kis testet, elindultunk hazafelé. Olyan könnyű volt, alig volt rajta hús, az összes  bordája, a gerince látszódott, és teljes rettegéssel és beletörődéssel nézett a jövőbe. Nem tudta, hogy jó következik, apró kis egzisztenciája, csak azzal a mérhetetlen reménnyel, szeretettel és elfogadással tekintett a világba, amit az ilyen kiszolgáltatott lények élnek meg, akik senki másra nem számíthatnak, csak arra, hogy egy jóérzésű embert sodor eléjük az élet.
Itt még egy fontos jelenetet említenék meg, amire a mai napig szégyennel gondolok vissza, és ami annyira meggondolatlan tett volt, hogy már csak azért is elmesélem, nehogy véletlenül valakinek eszébe jusson hasonló szituáció esetén. Mikor hazaértünk a belváros közeli lakáshoz, a mögötte levő parkban úgy gondoltuk, hogy a kutyák még végezzék el a dolgukat felcuccolás előtt, és letettük őket a nagyon kis mértékben elkerített füves részen, úgy, hogy a frissen mentett kiskutyán semmilyen póráz nem volt. Ha valami ebben az orbitális mértékű elkövetett baklövésben rosszul alakult volna, életem végéig jogosnak érezném a saját fejemet egyre erőteljesebben verni a falba, de meglepő módon azután, hogy a kis jövevény egy pillanatra elbizonytalanodva megiramodott, az utána felé intézett kedves hívogató szavakra megtorpant, majd további hívogatásunkra visszatért hozzánk. Azon kívül a retteneten kívül amit magam iránt éreztem, ez a pillanat annyira megható volt, hogy a mai napig összeszorul a gyomrom ha visszagondolok rá. Képzeljük csak el a szituációt, egy meggyötört kis lelket, akit eddig csak egy kiskutyagyártó gépnek használtak, és abból kiindulva hogy a mai napig is (3 évvel később!!) mennyire fél a lábaktól és trappolástól, (valószínűleg rúgták is) és egész életében csak azt látta, hogy az ember mekkora egy szar lény, képes és mégis bizalommal fordul egy kedvesen hívó szó irányába. Képzeljük el ezt a teremtést és most állítsuk szembe azzal az emberrel aki 73 ilyen lényt tartott a saját szarában, rugdalt, és a kutyák kondíciójából kiindulva valószínűsíthetően vagy semmivel, vagy minimális és a lehető legrosszabb minőségű táppal táplált.

(2016 február karcagi szaporítótelep felszámolásakor készült képek
forrás: Állatvédőrség Facebook oldala /cikk végén link/)

Miután Zoé hozzánk került, valóban megtanultuk mi az igazi lemondás, és milyen egy elhanyagolt kutyával foglalkozni. Kezdve azzal, hogy semmilyen mértékben nem volt szocializálva és minden érintéstől vagy hangos szótól rettegett és maga alá pisilt, folytatva a fülgyulladásig, a bélfertőzéstől a mi napig újra megjelenő szobatisztasági problémákig, a séta, és az alapvető kutyatulajdonságok megtanulásáig mindenen keresztül mentünk. Az immunrendszere, a fogai, a füle mind rettenetes állapotban voltak, ebből az utóbbi kettő szintén még a mai napig folyamatos karbantartást igényelnek, nem beszélve arról, hogy a jelenlétében minden hangos és hirtelen megmozdulástól óvakodni kell, mert azonnal halálra rémül tőle.
És mindez még csak a kezdet volt, mivel később mikor az ivartalanítás előtti orvosi vizsgálatokon estünk át, fény derült arra is, hogy a kiskutyában szívféreg van.  Erről szintén tervezek egy külön bejegyzést, mert már akkora problémává nőtte ki magát itt Magyarországon is, hogy megéri minden irányból körberágni a témát. Mivel majd ott bővebben kifejtem nem mennék most bele részletesen, de nem kívánom senkinek azt az érzést, amit az okoz, hogy egy végre boldog élet útjain járó szerencsétlen mentett állat miután pár hónapot ízlelhette meg, életveszélyes állapotba kerüljön, és csak egy nagyon speciális és nagyon ritka műtét segítse az életben maradását. Miután ebből szerencsésen kilábaltunk következtek a kis csomók az egyébként is leharcolt emlői körül, amit szintén műtéti úton kellett eltávolítani, és még nem értünk az út végére, mert a fogai genetikailag rettenetesen hamar fogkövesednek és gyulladnak, és valószínűleg patellaficam gyanúja is fennáll, ami szintén egy speciális és drága műtétet igényel ha rosszabbodik a helyzet.

Mindezek fényében, a sok aggódás és idegeskedés után még mindig állítom, hogy életem egyik legjobb döntése volt befogadni ezt a kis tündért a családunkba, hihetetlen természete, kedvessége, és bolondozásai kárpótolnak minden nehézségért amit át kellett vészelnünk vele, minden mi fájt, eltörpül azok mellett amit kapunk tőle nap mint nap. Azonban remélem az ő példája elég egyértelműen jelzi azt, hogy miért nem ajánlatos semmilyen módon a szaporítók munkásságát támogatni azzal, hogy tőlük vásárolunk kiskutyákat.
Az én kutyám ezeknek az elsőre cuki, bolyhos, és egészségesnek tűnő kis pamacsok anyukája volt, akinek csak az volt a feladata, hogy teherbe essen, szüljön, majd ellássa addig a kicsiket amíg el nem különítették tőlük. Mert természetesen a kicsik közül akiket eladásra szánnak nem a szülőkkel együtt vannak tartva, mivel akkor egyes vásárlóknak szemet szúrhatna, hogy miért kerültek ennyire elhanyagolt állapotba. /Hetekig tartott mire a kutyám lábáról eltűnt annak a nyoma, hogy társaival együtt a saját ürülékükben töltötték az addigi életüket.../

Ha mindenáron nyugtatni szeretnénk magunkat mondhatjuk, hogy "dehát a mi kutyánk ahonnan jöttek nem az ennyire embertelen és ipari szekció részei voltak, hiszen láttuk őket", és az valóban igaz, hogy ezek a szaporítótelepek feltételezetten a jéghegy csúcsai de csak egy kicsit gondoljunk bele abba, hogy hány ilyen kutyát gyártanak nap mint nap, és közben hány kutya szenved menhelyek és gyepmesteri telepek rácsai mögött, vagy az utcán kószálva.

Végezetül, mutatnék egy képet arról, hogy miként nézett ki annó, és napjainkban, hogy néz ki a mi befogadottunk, aki azóta teljes értékű, boldog és kiegyensúlyozott életet él, és próbálja elfelejteni mindazt a szörnyűséget amit át kellett élnie bizonyos személyek rosszindulatának, profitorientált és embertelen hozzáállásának köszönhetett.
(A bejegyzésben eddig szerepelt képek azokról a további kutyákról készültek akik 2016-ban el lettek hozva, a karcagi szaporítótelepről, tehát eredetileg mindegyik kutya ilyen állapotban volt a mentésük napján. A következő képek már az alapvető kozmetikai és állatorvosi kezelések után készültek, szóval jobbak mint amit a valóság takart.)

(2016 február, az első nap a mentés után)

(2017 február)

(2018 április)

Linkek, cikkek érdekességek:
- Szaporítótelep képek forrása, további információk a karcagi szaporítótelepről: https://www.facebook.com/pg/allatvedorseg/photos/?tab=album&album_id=1127464523932757&__tn__=-UC-R
- Cikk egy tacskó szaporítótelepről: http://kutyabarat.hu/hirek/4380/92_tacskot_foglaltak_le_a_rendorok_egy_barcsi_haz_egyetlen_szobajabol
- Erről egy indexes cikk: https://index.hu/belfold/2018/09/13/allatorvosok_is_segitik_a_kutyas_szaporitomaffiat/
- Abai szaporítótelep története 129 kutyával (!!!), Állatvédőrség: https://www.facebook.com/allatvedorseg/posts/2057683957577471
- Hogyan ismerjük fel a szaporítót: http://kutyabarat.hu/hasznos/3375/ne_vegyel_hamisitvanyt_-_igy_ismered_fel_a_szaporitot
- Kutyabarát.hu-n rengeteg szaporítós történet van, a cikkek alján továbbiakat lehet találni, mind nagyon tanulságos http://kutyabarat.hu/hirek/3776/akcios_megunt_szaporitos_kutya_%E2%80%93_adnak_hozza_kabatot
-  Képek egy 500 kutyás külföldi szaporítótelepről, erős idegzetűeknek: https://www.flickr.com/photos/bugginout/albums/72157622862361252

...és legvégül

"Köszi hogy nem támogatod a szaporítókat! :)"